Az ács a legrégebbi építőipari szakmák egyike, és a hagyományos technikák mellett ma már a gépesítés, az előregyártás és a digitalizáció is jelen van a területen. Kizárólag fával dolgozik, megépíti a tetőt, elbont és felújít, valamint állványzatokat és zsaluzatokat szerel. Az alapvető kézügyessége mellett szüksége van még egy nélkülözhetetlen tulajdonságra: nem lehet tériszonyos. Nagy magasságokban, akár több 10 méteren is magabiztosan kell elvégeznie a munkáját.
Épített történelem
A tetőszerkezetek évezredek óta, mindenütt a világon, döntően fából készültek és készülnek ma is, de jóval többről szólt a mesterség korábban. Caesar idejében például az ácsok két hatalmas faszínházat emeltek egymás mögé, és párhuzamosan tartottak előadásokat bennük. Este összefordulva egyetlen hatalmas amfiteátrumot alakítottak ki belőlük, ahol aztán a gladiátorok viadalait nézhette a közönség. Hazai első okleveles nyomai már a korai Árpád-korból kimutathatók. A középkorban feudális szolgáltatásként ismerték el, bár a XIX. század második feléig nem volt szigorúan képesítéshez kötött iparág. A várbeli építkezések mellett az ágyúk működéséhez szükséges faszerkezetek elkészítésében jutott főszerep nekik. Elsődlegesen az ágyútalpat kell említenünk, de az ágyúemelők hatalmas lábazatai, vagy az ágyúk alá ácsolt farámpák is ide tartoznak. Érdekesség, hogy Taszár és Ács községek nevei is ezekből az időkből maradtak ránk. Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és csavarok nélkül illesztették és rögzítették. Az építkezéseken általában egy ácsmester három legénnyel, segítővel dolgozott. A feladatuk a rögzítéséhez szükséges faszegek kifaragása, fakitermelés, a fák hazahordása, a gerendák emelése volt, melyben az építtető család férfi tagjai is segítettek. A nagyvárosok európai közvetítésével, részben a katonai-műszaki kiképzés révén sok új elemmel és vonással gazdagodott falvaink, mezővárosaink ácsmesterségének technikája, mégis napjainkig számos középkori, de főleg gótikus eredetű szerkesztési forma él tovább lakóházaink, gazdasági épületeink gerendázatában. Az újabb korban az ácsmesterségből a specializálódás révén új foglalkozási ágazatok váltak ki, mint a tetőfedő, állványozó stb.
Napjaink feladatai
A szeglemezes tető megjelenésével jelentősen egyszerűsödött az ácsok munkája, bár hagyományos ácsolatokkal is látunk még épületeket. Az előkészített faanyagból készült tartókat, merevítőket apró tüskékkel ellátott lemezek préselésével illesztik egymáshoz. Az ácsolt tetővel ellentétben, a szerkezet legtöbb részét gyárban állítják elő és mérik le, majd a helyszínen az összeszerelésen kívül más munkálatok nem is várnak a szakemberekre. A technológiából fakadóan kevesebb faanyagot igényel, és a kivitelezés kevesebb hulladékkal és munkaidővel jár, amivel nem csak a környezetünknek kedvezünk, de a megrendelők pénztárcájának is. A cserepezéssel vagy egyéb héjazattal zárul a fedés folyamata, ahol az ácsok fóliáznak, léceznek, és a végeknél lezárják a tető kialakult szerkezetét.
Kedvenc szerszámai:
- az ácskalapács speciális kialakítású, a szegek sokoldalú kezeléséhez
- csapó zsinórt használnak hosszan elnyúló egyenes vonalak kijelöléséhez
- a láncfűrész erős motorral könnyíti a faanyag méretre vágását
- körfűrésszel általában több egyforma darab legyártását végzik
- a csavarbehajtó szerkezeti csavarok rögzítésében segít
#SZAKMÁZUNK rovatunk további részei:
A kőműves
A festő
A burkoló
